"i"

Még mindig fáradtnak érzem magam. Főleg a szemeim. Túl sokat láttak mostanában. 
Már 24 órája megérkeztem pedig, és azóta pihenek. Mármint ide Budapestre. A Földre már régebben. Véletlenül egyébként oda is épp 24 éve (nahát ez a 24). Minden esetre még be se mentem a városba, csak az erdőbe voltam egy másfél órácskát. Picit még melengetem ezt a hangulat blokkot. Még nem engedem tovább az eseményeket. Mint amikor valaki megérkezik egy vasútállomásra, de nem száll le a vonatról, még elszív a kabinba egy utolsó cigit, had kavarogjanak még benne az élmények, akár a fülkében a füst. 
Édesanyámmal beszélgettem a konyhába, amíg főtt a tea, amit most iszok.
Az esküvőről is esett szó, merthogy a Nővérem okt. 1-én megházasodik. Én leszek a tanú.
Ez az esküvő is kavar egyet ezen az amúgy is cifra hangulatomon, amit azért minden furcsasága mellett egy a világmindenséget átölelő nyugalom fűszerez. Olyan egységes, hogy legszívesebben egy szóban mondanám el, ha létezne ilyen szó. Úgyhogy azt hiszem nincs más hátra, mint előre: kénytelen leszek definiálni ezt a szót, hogy ha legközelebb valaki e felől kérdez, ne keljen szétzúznom eme hangulat egységét a részleteit lefestő történetekkel.
Legyen ez a szó mondjuk: „i”
Hogy átérezhető legyen mi az az „i” , tudni kell, hogy még elég részeg voltam, mikor apám kitett a keletinél, ahol a sráccal találkoztam, akivel 2 nappal előtte lezsíroztuk, hogy elvisz Nizzáig, mer Karcsi bácsinál volt egy kisebb búcsú muri.
Emlékszem mit éreztem, miközben caplattam a felüljáró alá, (ahova a randit beszéltük meg a Nizzáig vivő megmentőmmel) rettenet idiótán felszerelt, minden szempontból kényelmetlen cókmókommal, amely 5-6 lépésenként egész rossz helyzetet vett föl, így minduntalan meg kellett állnom egy igazításra. Tudtam, hogy most beszállok abba az autóba és Bp-el együtt egy újabb álmokfutós korszakot is magam mögött hagyok, és persze kezdődik majd valami másik. Ez volt a híd, ez a 6-7 perc, amíg apám kocsijától elértem Szamosfalvi úr gépjárművéig. Ez volt a közteslét, a határok közötti senkiföldje.
Szamosfalvi elvtárs autója igen ramaty állapotban volt. Első ránézésre, akár egy csöves lakásának is beillett volna.
Kérdezte is a kollega, hogy szerencsés vagyok e. Mert ez az autó minimum két szerencsés embert igényel. Szerencsés? Inkább úgy mondanám a Sors kegyeltje vagyok, gyámom a Mindenség. A műszerfalon folyamatosan világító piros jelzés előszőr picit aggasztott, de aztán már egyenesen hangulatosnak találtam, az útunkat mindenesetre nem zavarta. Szamosfalvi úr épp hegyetmászni indult, és nemes lelkű lévén feltette az Internetre, hogy van még egy hely Nizzáig. Én pedig mivel a franciaországi szüret pénzem elrablása miatt nem tudtam Indiába menni, gondoltam végetvetve hónapokig húzódó Budapesti álmokfutásomnak, megcsinálom az Észak-spanyol camino-t  (Camino-Francés), ami Francia országból (St Jean Pied de Port-ból) indul, s ehhez kitűnő indítás egy kocsiba beszállni, ami elvisz Nizzáig.
Az öreg Citroen egyébként picit nehezen indult, de 4-5 perc próbálkozás után gyönyörű röffenéssel jelezve hódolatát, szolgálatunkba állt.
Egy kocsiban két ismeretlen ember egymás mellet. Természetesen kérdések válaszok, sztorik, viccek, filozófiák. De megint csak az derült ki hogy túlságosan hasonlóak az emberek, ahhoz hogy valami merőben újat találjanak egymásban. Persze azért élveztem. Szamosfalvi úr igen szimpatikus-kisugárzású egyén, világlátott, tapasztalt és épp ezért kiegyensúlyozott, derűs alak.
Feszkó nélkül pergettük a rizst. No azért az igazsághoz hozzátartozik, hogy egy apróbb település  ABC-jében,  az úton elajándékozandó Unikum és Tokai mellett vettem még magamnak 3 doboz sört (elnézést kérek a természetvédő kollegáktól, de értsék meg üvegesből csak kettő jött volna ki). Persze ez a három doboz sör aztán sejthető láncreakciót indított be. Rettenetesen szeretek suhanó autóban italozni. No így aztán emelkedett hangulatban, ízes történetek kavalkádja közepette, valahogy elfogyott a Tokai is mire Ausztriába értünk, ahol újfent irgalmatlan brúzolhatnékom támadt.
Épp rendben lefolytak a dolgok és már indulhattunk is volna tovább, amikor egy rendőrautó utunkat állta, s hiányolván az hat eurós autópálya matricát, arra kértek perkáljunk 120 eurót. 
Nos mint már utaltam rá Szamosfalvi úr nem az a fajta ember, aki a Törvényt összetévesztené nyakkendős egyedek által kiagyalt törvénycikkelyekkel, melyet felfegyverzett egyenruhás elemek igyekeznek érvényrejuttatni, így aztán tiszta lelkiismerettel közölte velük, hogy nem áll szándékába kifizetni a szóban forgó összeget. Mire ők a nép által rájukruházott hatalmukkal élve útleveleink birtokába eltávoztak a helyszínről, úgyhogy rágyújtottunk. Én pedig nagy okosan vettem még egy üveg bort meg némi cigarettát.
Éppen a szabad akarat kontra sors témakört masszíroztuk, amikor visszatértek a rendőrök, és rövid drámázás után kiegyeztünk 60 euróba. Úgyhogy suhantunk tovább olasz országba, ahol elég havas kezdett lenni a táj, de ez akkor még nem zavart egyáltalában. Csak ültem az ülésben, nyakaltam a bort és a suhanó táj feletti csillagokat kémlelve hagytam, hogy gomolyogjon bennem a Univerzum Szépsége.
Aztán még arra emlékszem, hogy arra kelek, hogy kurva hideg van, még mindig éjszaka, a vállam, ami az ajtóhoz ér egy jégcsap lett, és alapvetően ráz a hideg. Szamosfalvi úr mellettem az igazak álmát alussza, intelligens módon hálózsákba. Picit helyezkedtem, de valami okból kifolyólag nem vettem elő a hálózsákom. 
Másnap reggel mikor felébredtem, már robogtunk Nizza felé. És különös módon, találtam még egy bontatlan üveg bort is az ürespalack-tengerben, ami már a térdemet nyaldosta.
Természetesen még csont részeg voltam, és nagyon jó kedvű, így aztán nagy rikkantással köszöntöttem újabb napját múlandó földi létemnek, és persze ezzel együtt Szamosfalvi urat is, aztán reggeliztünk egyet a kocsi tetején (az étkezéseket zömmel ott intéztük). Rengeteg kaját vittem: 1,5 kg sajtot, 2 kg csalamádét, kiló krumplit, kiló répát, 2kg hagymát, egy fej káposztát, kg retket, néhány doboz kamambert, vajat, margarint, mézet, paprikát, kígyó ubit, 1,5 kg kenyeret, krémsajtot, fél liter olaj, 2 tejföl … kb. ennyit. 
Emlékszem megkínált a keresztnevemen szólítva kiwivel, én meg adtam a csalamádéból.
Ez nagyon humoros volt, mert tiszta sor volt, hogy ha akartunk volna, bármit kérhettünk volna egymás elemózsiájából, de éppenséggel mindketten tele voltunk jobbnál jobb kajával, amivel jól elvoltunk, mégis ez a kivi csalamádé tranzakció mintegy a külvilágban is nyomatékosította ezt a lehetőséget. Nem akarom ragozni, egyszerűen emberi volt, meg baráti, meg figyelmes meg minden, és tök jól esett és humoros is volt.
Reggeli után biztos ami biztos megittam a maradék üveg bort is, aztán bársonyos mámorban néztem az egyre jobban szakadó hóesésben suhanó külvilágot. Néha el el képzeltem magunkat felülről, ahogy a sok kocsi között mi is ott megyünk, aztán feljebbről, és feljebbről, mígnem már egész Európát be lehetett látni, aztán a Földet, a Naprendszert, aztán a mi kis Galaktikánkat. Szép világraszóló hangulat volt. Bár ahogy szívtam a cigiket, egyre jobban éreztem, hogy valami kezd nem stimmelni egészség ügyben.
Genovában megálltunk, kicsit sétálni a tengerparton, ahol akkora hó volt, hogy egyesek síléccel nyomták a bugit. Szamosfalvi állítása szerint ilyet még nem látott, és ezt magamról is elmondhatom. De ez az eset, melyet Szamosfalvi úr fényképezőgéppel is megörökített, nem pusztán kuriozumitásában fogott meg, hanem be kell vallanom saját sorsomat illetően, kisebb félelemmel töltött el. Ugyanis Genova és Nizza körülbelül egy szélességi körön vannak, melyből ama következtetés adódik, hogy pár száz kilométer múlva egyik percről a másikra kiszállok ebből a jó kis Citroen motor fűtötte mámoros légkörből, és valami hófödte benzinkútnál próbálgatom a „Pardonne Monsieur , allon vous a direction Toulon?”-t.
Ki tudja talán a világ láthatatlan folytatásában, valami általunk nem ismert érzékszervvel meglátta Szamosfalvi úr milyen jégcsapnál is fagyosabb gondolatokat szopogatok, mert egyszercsak azzal az ötlettel rukkolt elő, hogy már úgyis sötétbe érkezünk Nizzába, úgyhogy aludhatok esetleg náluk, és reggel majd kocsival bedob valami benzinkúthoz. E szavak hallatán valami csodálatos melegség öntött el, mint mikor 13 éves koromban a melegvizes medencében vártuk a reggeli műugrásedzés kezdetét, és kiderült hogy valamit még el kell intéznie az edzőnek, úgyhogy 5 percig még maradhatunk. Persze egyből ráismertem hogy ez nem más mint a lustaság világbomlasztó nihilt okádó démonjainak lehelete, amely picit felmelegített. Így egyből felvettem a harcot és mondtam is Áronnak, hogy nagyon nagyon kedves de még át kell gondolnom. De persze mint ilyenkor a harcot felvenni szokás, csak óvatosan kesztyűs kézzel. A végén még neadjIsten én nyerek, azt mehetek a hóba. Úgyhogy végül valami szép érvelés valahogyan mégis áttört akaratom végvárain és így az ajánlatot megköszönve éltem a lehetőséggel, melyet ma már cseppet sem bánok.
Nizza után egyre lakatlanabb vidékekre gördültek hű gépjárművünk kerekei, mígnem egy elvarázsolt helyre érkeztünk. Talán a pára miatt, vagy a közeledő naplemente okozta, de a színek szívbemarkolóak voltak, és mintha minden oldalról különös lények vennének körül, akik ha feléjük nézek gyorsan elbújnak egy mediterrán fa vagy egy különös formájú szikla mögé. Falunak nem nevezném a települést, közel s távol mindössze három kacsalábon forgó csodakulipintyót láttam. Az egyikben lakott Szamosfalvi úr anyukája és húga, akinek mint hallottam újdonsült barátja is lassan családtagnak számított a házban. 
Elég fura volt a szitu. Több hónapja nem találkoztak, anya és fia, én meg ott állok, mint egy idióta. Nem mintha nem lett volna irgalmatlan kedves az anyuka, de hát azért mégis kérem….
Egyébként épp egy kis teraszt ácsolt a ház elé a napokban, amúgy meg ikonfestő. Egy sugárzóan kedves teremtés. 
Mindenesetre jobbnak láttam picit lelépni, úgyhogy elmentem sétálni, úgyis eléggé kellett kakálnom, a csoda kunyhó toalettjét pedig mindössze egy ízléses lepel választotta el a laktértől, és hát nem akartam már az első öt percben kellemetlenséggel elárasztani a házat, így összekötve kellemest a hasznossal apróbb sétára indultam.
Kb. itt kezdődött a túrám. Egyedül sétálgattam (illetve egy kutyus mellém szegődött) egészen, amíg sötét lett. Újra összeállt a kép. Teljesen megnyugodtam. Már nem rémített az a tudat hogy esetleg egy jó ideig súlyos fizikai megpróbáltatások várnak rám, mellesleg a hó is csak itt-ott hírmondóban volt már jelen. Teljes szívemből örültem az egész helyzetnek és várakozással teli derűvel tekintettem a jövő felé. Fenséges hangulatban érkeztem vissza a kunyhóhoz, ahova időközben megérkezett a húg is a barátjával a vacsora pedig akörül volt, hogy elkezdjük. 
Picit furcsa hangulatom kerekedett a vacsora elején, ugyanis a hugi a vacsorához valami egészen szemtelenül erotikus ruhát kapott magára, ráadásul mezítláb is volt, a titánja pedig ahogy az egy ilyen szirén mellé dukál természetesen félmeztelen jelent meg. Persze azért sikerült hamar beintegrálnom eme unikumot a príma vörösbor mellé, és aztán már zavartalanul lélegezhettem be a vacsora békés és szeretetteljes légkörét.
Egészen úgy éreztem magam, mint valami középkori vándorfajzat.
Vacsi után letusoltam, azt Szamosfalvi úr ifjúkori muzikájából mutatott némi ízelítőt.
Nekem nagyon tetszett, picit Jimi Hendrixes volt, de mindenképpen nagyon jó.
Aztán az álom és utána a reggel.
Mikor felébredtem, egyesek még aludtak, mások meg már elmentek, úgyhogy egyedül maradtam, és gondolván hasznosítom magam, elmosogattam (a maradékokat természetesen benyomtam tisztességgel) 
Na nem akarom húzni az időt. 
Lényeg a lényeg
Szamosfalvi úr kivitt egy benzinkúthoz, de közben elmesélte, hogy kiskorában kavicsokat szórtak a rallypályára, és aztán nézték, hogyan repülnek le az útról a versenyautók. 
 Persze aztán hozzátette, ez a szokás már a múlté, helyén csupán a megbánás csokrai maradtak. Baráti búcsút vettünk, majd nekiálltam stoppolni.
 Viszonylag könnyen ment. Rendőrök nem zavartak. 3-4 stoppal hip-hop Ortezbe értem.
Közben annyi történt, hogy befostam egy Fabian nevű jószívű fickótól, meg két német stoppossal a Nimes-i benzinkútnál oly annyira kerestük a jó tűzrakó helyet estére, hogy 3 kerítést is átmásztunk, mégis hamar kiderült, hogy egy családi ház kertjébe sikerült tábort ütni. Rövidesen a rendőrök is megérkeztek de végül nem vettek észre minket (olyan jól elbujtunk), de azért tüzet nem raktunk. Csöndesen sutyiba megittuk a bort, és sustorogva azon röhögtünk, hogy milyen ugyan olyanok az emberek. 
Ja meg egy ideig vitt egy bio-mérnök ( egyébként alig akart felvenni, kemény szülés volt, az a végül mégis na jó most az egyszer típusú ), akivel nagy egyetértésben megállapítottuk, hogy nem a technika vívmányaival van a baj, hanem azzal, ahogy azokat az emberilények használják. Egyébként azzal kereste a kenyerét a haver, hogy úgy tudta masszírozni a rizs DNS-ét, hogy attól egy olyan vitamint is kifejleszt magában, ami jó a skorbut ellen.
Szóval 2 napon belül Ortezbe értem, ez kb. 60 km St Jean Pied de Port-tól.
Ekkor már egyértelműen éreztem magamba a betegséget, amit azon az ominózus kocsiba alvós éjszakán sikerült megalapozni. Hála Istennek volt nálam méz, meg egy kis unikum is, amit ugyan ajándéknak szántam, de hát első az egészség, úgyhogy mikor egy hirtelen jött eső egy fedett megállóba kalauzolt, szépen benyakaltam. Nagyon hangulatos volt, dalra is fakadtam tőle, az eső meg szépen elállt. Megkezdődött hát a gyalog túrám.
A lábamat a cipő kb. 20 perc alatt feltörte, úgyhogy neki álltam ragtapaszozni, meg túracipőt üzembe helyezni. 
Irgalmatlan felemelő volt baktatni (a még mindig igen idiótán felszerelt cuccommal) St Jean Pied de Port felé, jó érzés volt hogy a hátamon van a házam, van több napi kajám, és azt csinálok amit akarok.
Már éppen erőst sötétedni kezdett mikor egy háznál megálltam vizet kérni és a sötét illetőleg a  hiányos francia tudásom ellenére, olyan szeretettel néztek rám, hogy az felért egy húsvéti sonkás reggelivel. No azzal jól lakva bandukoltam tova egy-egy dallamot dudorászva. 
Hamarost sátrat vertem és pont mire kész lett, súlyos eső kezdődött, de a sátram igen masszív teremtés, meg se kottyant neki, úgyhogy nyugalomban és békében nekiálltam gyertyafényes vacsorámnak ott az út szélén 54 km-re a Camino Frances kezdetétől. Vacsi után kezdtem el olvasni „ A rózsa neve”-t Umberto Ecotól. És lám az is zarándoklattal indul.
Másnap újabb 19 km-t haladtam előre, de nagyon fárasztó volt. Este egy folyóparton vertem fel a sátrat, esti torna, vacsi, még egy cigi a folyó fölé hajló ágon, aztán az esti muzika után (mert persze volt nálam gitár), egy kis Umberto Eco.  Apró figyelmetlenségemből kicsirázó betegségem ekkor olyan stádiumba volt, hogy egy egy nyelés alkalmával olyan fájdalom keletkezett a torokban, hogy az evéssel is csínján bántam. Este mindig bekészítettem a fejem mellé a mézest, és ha éjjel kibírhatatlanná köhögtem a fájdalmat, akkor abból csurgattam a torokra. Ez nagyon jó módszer mindenkinek ajánlom. Hozzá kell tenni, hogy a külső hőmérséklet, sem volt a legoptimálisabb a gyógyuláshoz. Reggel többször is előfordult, hogy a sátorponyvát a vázról leemelvén, azt tapasztaltam, hogy az akár egy fém, lemez formáját megtartva emelkedik a levegőbe, a hozzáérő ujjaim hőmérsékletének rohamos csökkentése közben. 
Az volt a szerencsém, hogy irgalmatlan nehéz volt a cuccom, így gyaloglás közben izzadtam rendesen, ez pedig a legjobb módja a mérgek kihajtására.
Először úgy gondoltam, hogy gyalog megyek már St Jean Pied de Portba is, de végül még is csak stop lett belőle, így egy nappal hamarabb, mint ahogy terveztem, márc 7-én megérkeztem a kezdő állomásra. 
Nagyon Szép kis városka ez a St Jean. Hófödte hegyek lábainál helyezkedik el, főleg festményeken és giccsesen exponált képeslapokon láttam eddig ilyesmit.
Kiszálltam hát a kocsiból (egy kedves néni vett fel, angolul beszéltünk, főleg ő mesélt, a Baszkok különlegességéről, egyébként ők is az ige végén fejezik ki a személyes névmást, mármint a Baszkok, jó mi? ), és nem igazán tudtam, mi tévő legyek. Nosza megindultam egy „citadella” feliratú nyíl irányába. Kb. 15 perc kaptatás után, egy alacsony ősz hajú emberilény, franciául megkérdezte, hogy Santiagóba megyek-é.
Kiderült, hogy ő a helyi zarándok iroda vezetője, és éppen sziesztázni ment, amikor észrevett.
10 perc alatt kiállította a zarándok útlevelemet, megmutatta a szállást és legombolt rólam 7 eurót. A szálláson volt konyha úgyhogy főztem egyet. Nos szerénytelenség nélkűl állíthatom, igen ízletes lett, s a borocska is prímán harmonizált vele, melyet az előző faluban vettem.
Kaja után a maradék borral flangázni indultam a környéken, szép, kellemes délutánt csettintettem az esetből. Sötétedésre értem vissza. Közben érkezett még egy zarándok. Svájcból indult, és már 2000km-t leszteppelt, egyébként Ír volt és egy picit fanatikus, legalábbis a zarándok úton kívül másról nem beszélt. Azt mondta, hogy Isten szavának engedelmeskedve indult el, és azért épp akkor, mert akkor szólt neki az Isten.
Volt még egy francia 70 év körüli házaspár is a szálláson, úgyszintén pici beütéssel, az öreg néha az ujjait mozgatva különös hangokat hallatott, de őket az nap láttam utoljára.  
Ja meg később még befutott egy szintén francia srác, aki szintén nem volt teljesen rendben.
Tele aggatta magát kagylókkal, zavaros tekintettel meg meg akadva, ő is kizárólag az útvonalról beszélt.
Az Ír és a Francia, úgy tűnt jól elvannak egymással, valami térképet nézegettek, és távolságokról beszéltek, úgyhogy én zavartalanul átadhattam magam Adso és Vilmos történetének.
Ekkor voltam egyébként a legszarabbul. Folyamatosan köhögtem, és minden egyes köhögés pokoli kínnal járt. A méz nagyrészét az este rá is csorgattam a torkomra.
Aztán felvirradt a reggel. Vagyis virradásról szó sem volt, csak mi keltünk fel. 6 óra volt. Szépen összepakoltunk és elindultunk. Kb. egyesével.  Figyelmeztettek minket, hogy ne térjünk le a beton útról, mert a hegyekben olyan nagy a hó, hogy már az útjelző táblákat is befedte. Így hát jófiúként megindultam a sárga jelzésen, ahogy mondták.
Fenséges érzés volt menetelni, noha a cuccom nagyon nagyon szigorú volt. Max 4 km-t tudtam egyhuzamba menni, és aztán minimum fél órát pihentem, és persze lakmároztam, főleg szénhidrátot.
Sütött a Nap, szikrázott a hó, énekeltek a madarak, fennkölten álltak a Fák, olyan friss és üde volt minden, mintha egy másodperccel azelőtt teremtették volna az egész világmindenséget, és épp a megnyitó ünnepségre csöppentem volna oda. 
15 km után elérkeztem az első zarándok szálláshoz, de épp szieszta volt, egy lelket sem lehetett látni sehol, meg még volt is kedvem sétázni, úgyhogy noha előzőleg arra gondoltam, hogy ott alszok, mégis tovább indultam. Ez már egyébként Spanyol országban volt. A határt kb 10 km után léptem át. Nem volt semmi különös csak egy tábla, egyébként kb minden ugyan úgy nézett ki. Úgy tűnt a növényzet nem sokat törődött az emberi lények határosdis játékával. 
Előző nap azt mondta a kisöreg, hogy kb. 28 km Roncesvailles, ahol szintén van egy zarándok szállás. Gondoltam ez a 15 km úgyis viszonylag könnyen ment, hát uzsgyi.
Láttam egy erdei útleágazást, és azon folytattam az utat. A táj egyre lenyűgözőbb lett. 
Egy patak mellett haladtam, irdatlan nagy fák között, akik óriáskígyószerű  gyökérzetükkel keresztül-kasul fonták a meredek patak völgyet. Annyira élettel teli volt minden négyzetcentiméter, mintha minden ág meg gyökér épp egy lendületes mozdulatba lenne. Mintha leállították volna az időt és minden forma készenlétben várná, hogy a következő percben mikor újra indul az idő, folytathassák fergeteges táncukat.

Kb 30 perc volt ez a szakasz, de olyan élmény volt, hogy ha utána egyből haza indulok, akkor is már megérte volna az egész kiruccanás.
No de nem indultam haza, hanem világra szóló Szépségekben lubickolva baktattam tova, fél órás pihenős bámészkodásokkal meg megszakítva utam. Aztán egyszercsak mindenem kikészült, úgyhogy leheveredtem a hóba. ( itt már elég nagy hó volt).
A térdem és a bokám kezdett nagyon súlytósan bekrepálódni, persze a csípőcsontomnál is kihorzsolódott a bőr a derék pánttól, a combnyakam szúró fájdalomban égett. A Csigolyáim felváltva jelezték nemtetszésüket, a vállaim a kiszakadás határára érkeztek, az ügyesen nyakamba akasztott gitár és a kb 6 kg-os kajás szett pedig szépen szorították el a nyaki ereimet, miközben belevájódva a húsba érzékeny sebeket hagytak.
Mindenesetre benyomtam pár kiwit és a pihenő után épp indultam volna tovább, amikor is észrevettem, hogy pont szembe azzal a hellyel ahol fetrengtem, van egy kidőlt tábla. Hát ahogy oda megyek és felállítom, látom, hogy az biza egy camino útjelző tábla, és épp egy erdei ösvényre való leágazást mutat. Ennek nagyon megörültem és neki is vágtam az új erdei ösvénynek. Ismét Csoda helyekre érkeztem, és nem győztem nem érteni, hogy lehet, hogy pont ott álltam meg pihenni, és hogy pont a utolsó pillanatba vettem észre.
Mindenesetre nemsokára egész más gondolataim támadtak, ugyanis a hószint rohamosan emelkedni kezdett, a vizem pedig elfogyott ( kutat se láttam sokat). 
Hamarosan drékig érő hóban találtam magam, amely igen szimbolikus terep, mert minél gyorsabban akar menni az ember, annál nagyobb vehemenciával rakja le a lábát, ami annál mélyebbre süllyed a hóban, és annál nehezebb aztán onnan kihúzni, így aztán annál lassabb lesz. Szépen óvatosan kellett lépkedni, és akkor csak térdig süllyedtem, de azért ez a szinte új kortárs balett ágazatot súroló járásmód is rettenetes fárasztó volt, pár percen belül, úgy leizzadtam, mintha a zuhany alól ugrottam volna ki. Kb egy óra után kis pihenőt tartottam és picit befostam, mert nagyon nagyon lassan haladtam, a nap pedig ereszkedőben volt, a vizem rég elfogyott, az útjelző tábláknak helyenként meg csak a  legteteje kacsingatott ki a hóból.
Benyomtam a maradék kiwit egy tábla csokit, meg egy fél csomag kekszet, és gondolataimat kikapcsolva, csak a jobb-bal –ra koncentrálva megindultam. Olyasmi volt mint valami meditáció. Kis időn belül átestem a holtponton és már nem fájt semmim, még a nyakamon sem éreztem a horzsolásokat. Csak mentem bal-jobb-bal-jobb. Ez a két ütem volt az egész Világ. Erre zihált a lélegzetem erre vert a szívem. Nem éreztem semmit és nem gondoltam semmire, csak mentem. Néha kiestem a ritmusból, mert lejjebb csúszott a hóban a lábam, és ezért lelassultam. Ilyenkor eszembe jutott néhány gondolat, és eljutott a szívemig néhány érzés, de ezek nem segítettek, inkább csak hátráltattak. Az érzés főleg félelem volt, a gondolat, meg hogy visszaforduljak-e, és ilyenkor pánik szerűen gyorsítani kezdtem, aminek következtében hamar derékig, esetenként mellig süppedtem a hóba. Ekkor megálltam, és elölről kezdtem az egészet , szépen, lassan, óvatosan jobb-bal-jobb-bal. 
Nem tudom hány órán átmentem így, de már előjöttek az estét előkészítő szellemek, amikor egyszercsak felettem 30 méterrel a hegyoldalban, láttam egy kamiont elsuhanni. Ez beton utat jelent. Elsírtam magam aztán énekelni kezdtem a Hare Krisnát.
Többet nem tértem le az országútról. Már sötét volt mikor kb. egy órával késöbb elértem Roncesvaillest, egy egészen pici kis falut. Pár ház volt csak benne, egy kolostor és egy óriási templom. Mikor beléptem a parókiára, pont szembe találkoztam egy pappal, aki egyből kitalálta hogy letértem az útról, csóválta a fejét és mondta, hogy ennyi cuccal nem érdemes menni. Egyébként kedves volt. Mondjuk minden kedves volt, ahhoz fogható eufóriát, mint mikor lehámoztam magamról a málháimat, utoljára a maraton után éreztem. Nem tudtam nem mosolyogni. A színek és a formák életre keltek és lüktetve mesélték történetüket, mint mikor valami pszihedelikus kerül az ember fiába. 
Lezuhanyoztam, felvettem ünnepi ruhámat, és elmentem az esti Istentiszteletre. Összesen 5-en voltunk abban a hatalmas templomban. Egy öreg házaspár a hátsó sorban, a Francia gyerek és az Ír elöl jobb és bal oldalt, én meg középtájt.
Nem vagyok elhíresült rajongója a templomi Istentiszteleteknek, de az csodálatos volt. Főleg énekeltek. Rezgett az egész templom a polifóniától.
Aztán kihívták a zarándokokat az oltár elé, és a pap mindenkit egyesével megáldott.
Keresztet vetettünk aztán visszamentünk a szállásra. (elaludtam egyből)
Másnap Zubiri-ig mentem, kb 25 km.
A lábaim teljesen becsődöltek (hólyagok, szúrások, csikarások), meg eleve minden porcikám sajgott.
Egyedül aludtam a szálláson. Spagettit főztem és vörös bort ittam. Be is csettintettem, úgyhogy sokáig fennmaradtam, pengettem a gitárt és dudorásztam, aztán írtam egy verset, amitől megijedtem ( az volt benne, hogy felül kerekedik a bűn, és minden elkárhozik), úgyhogy kénytelen voltam átírni végül.
Rákövetkező nap leértem Pamplonába. Az út felétől, már csak sántítva tudtam menni a hólyagok miatt. Aztán a  szállás zárva volt, úgyhogy még vonszolódtam egy 5 km-t Ziczur Menor-ig . Ott összetalálkoztam a zakkant Franciával meg Peterrel. Peter angliából jött a feleségével, meg 2 gyerekével. Szamarakkal mentek, azok vitték a cuccukat. Jó fejnek tűnt, de én teljesen kész voltam, abszolút alkalmatlan még a magam társaságának is, nem hogy egy feldobott életvidám, százszorszép családdal barangoló, kiegyensúlyozott angolnak. Úgyhogy inkább leléptem, amint legyűrtem a magánnyal tekeredő fusztrációs kígyók által elszorított torkomon, szerény vacsorámat. 
Testileg is nagyon szarúl voltam, és kb 24 euróm maradt hátra, nem tudtam mi tévő legyek, így nagy bölcsen kétségbe estem, ezzel minden akadályt eltávolítva a fusztrációs kígyók útjából, úgyhogy azok szépen szaporodva tekergőztek is fel a gyomromból a torkomig.
Így aludtam el, ráadásul az egyetlen szobatársam a sérült Francia, még árasztotta a betegséget.
Még elalvás előtt kiderült, hogy 3 évig szolgált valami hadseregbe, pilotaként. 28 éves volt, súlyosan vallásos.
A reggel aztán mindenféle félelem-felhő nélküli derűs kedvet hozott. Összeállt a kép. Végűlis nem volt túl nehéz döntés. Se pénz se testi kapacitás, így úgy döntöttem picit megpihenek a környéken, addig is zenélgetek Pamplonába.
Ez olyan mint a sakk. Onnan lehet tudni, hogy valami jó lépés, ha több szempontból is az. (ez is a világ egységes szerkezetére utal, mármint, hogy egy szabály nem csak a sakkban de az élet más területein is alkalmazható, aszongyák ezek a analógiák). Mikor felkeltem a Francia srác már ébren volt és írta a naplóját a teraszon, közbe meg pergette a cicókat egymás után. Mikor mentem át a fürdőszobába, odahívott magához, és fülembe rakta a valkmanját. Diar States-től volt a Brothers in arms. Nagyon szeretem ezt a számot, és így a szívembe is zártam ezt a srácot. Mindössze annyi volt a bibi, hogy épp hugyozni indultam nagy lendülettel, amikor ez az eset esett, és ez a szám közel tíz perces. De mindegy, lényeg hogy brothers in arms, ha pici be is csorog. 
Mikor megtudta hogy gityózni fogok az utcán adott 14 db mackósajtot, (ez mai napig jókedvre derít ha eszembe jut ) és megkérte hogy játsszak neki is egy kicsit. Így is lett.
Akkor láttam utoljára.
Fogtam a cókmókomat és behúztam egy közeli fenyvesbe, ott tábort ütöttem, majd a gitárral visszasétáltam Pamplonába. 
Találtam egy nyugalmas kis helyet, szemben egy állatkert szerűséggel, amely előtt elkanyargó sétálóút egy régi kőboltív alatt haladt át. No annak a tövében játszottam romantikus melódiáimat. Lábamon csörgő, kezembe gitár, számból némi ének. 
Első körbe 8 eurót dobtak, és én nagyon örültem neki. Vettem is egy jó Los Malinos-i száraz vöröset, amit ebéd után egy közeli parkban némi gyakorlás és levélírás (ekkor írtam a munkavállalási kérelemhez  a önmagam bemutatását a  Skót farmra) közepette be is nyomtam. 
Irdatlan jókedvem kerekedett, megindultam hát nagy vigyorogva a sétáló utca felé a város gyomrába. Egy prospektus osztogató lány meg is kérdezte mit csinálok este ( hát igen, amikor minden megy, akkor minden megy), azt mondtam, megyek az erdőbe aludni. De valahogy ez nem hozta lázba, minden esetre én mentem tovább. 
Egy kuka mellett találtam egy kidobott hősugárzót, azt vittem ülőalkalmatosság gyanánt a délutáni zenéléshez.
Igazán jól éreztem magam. Kétszer is végig játszottam a repertoárt. Lelkiekben, mint mindig most is a fiatalabb korosztály (0-6 éves intervallum) értékelte szerény előadásomat, néhányan táncra perdültek, páran pedig tágra nyílt szemekkel követték az eseményeket. A szülők meg hát mit volt mit tenni, dobtak, összesen 17-t.
Nagyon büszke voltam magamra, s egy zenélés utáni cigit pöfékelve szépen visszaslattyogtam a sátramhoz.
Hat napot töltöttem ilyen formán Pamplonába. Reggel besétáltam, bocadillo a péktől, reggeli a parkban( banán, narancs, csoki, tej, sajt, kenyér). Igyekeztem egészségesen enni, hogy minél hamarább felépüljek. Aztán reggeli zenélés az állatkertnél, siesta a parkban ( egy üveg borral, a megfelelő vérképzés érdekében), aztán esti zenélés és haza, ott kis esti torna fogmosás aztán gyertyaoltásig Adso és Vilmos kalandjai.  
3. Nap találkoztam Miguellel, egy gitáros csávó (35 éves), akivel aztán elég jól összeháverkodtunk, ő szólózott a későbbiekben a számok alá. Anyagilag ez picit hátráltatta előrehaladásomat, mert kettőnknek kevesebbet is dobtak (ez talán betudható Miguel halovány csöves attitűdjének), meg azt el is feleztük, de nekem nagyon tetszett amit játszott. Nem volt nagyon bonyolult, de hát nem is az a lényeg, meg mint mondottam jól kijöttünk egymással, főleg franciául beszéltünk. Kb ugyan azt gondoltuk a világról: A város káros a természet király. Meg mondta hogy sokat meditál (nagy kópé volt) Egyik este behívott minket vacsorázni egy néger fickó, és adott egy címet ahol zenészeket keresnek, gondoltuk eljött a mi időnk, de aztán másnap kiderült, hogy van még más nagyváros is az úton, ahol lehet zenélni, úgyhogy inkább tovább állok gondoltam. A hátam rendbe jött, a hólyagok eltűntek, (a térdem meg a bokám azért, még kiabált néha egy kettőt), meg némi pénz is összegyűlt. Na az utolsó nap aztán cifrára sikeredett. Csak délután találkoztunk, mert délelőtt a szeretőjéhez ment. Én biztos ami biztos egy üveg száraz vörös Los Malinos-it megiszogattam a siesta alatt a kakaduk társoságában, még találkozásunk előtt. Majd még együtt zenélés elött, meg közbe kettőt és még egyet a végén, nehogy baj legyen. Nagyon jól ment az este. Igen jól szórakoztunk, és amellett dobtak 30 eurót is. Mikor ezt megtudta Miguel, indítványozta hogy még ne menjünk haza, hanem esetleg vegyünk még egy búcsú bort. Volt egy magas kilátós park, oda vonultunk mindig vissza, és persze akkor is.
Csak homályosan emlékszem, de az biztos hogy Miguel egyszer csak kung-fu bemutatót kezdett tartani, amelyből kifolyólag apróbb légszomj miatt a földre kerültem (a röhögéstől). Remélem nem lett sértődés belőle. Még dumáztunk picit, talán valamit a hit kapcsán, aztán megöleltük egymást és én elindultam utoljára kis szálláshelyemre. Igen ám, de egy park mellett elhaladva ismerős illat csapta meg az orrom. Hát ahogy körülnézek, mit látnak szemeim. Két pubertáns egy óriás csillummal, mézes mázos mosollyal ábrázatukon, üccsiznek a padon. No egy perc múlva már én is ültem mellettük, tekertem, ők meg nagy vigyorogva, nyomták a számba a csillumot. Látszott a srácokon, hogy nagyon örülnek készenléti állapotomnak. 
Mutatták hogy béke, meg hogy minden jó, de hogy pontosan mi történt aztán, azt nem tudom. Hajnal tájban ébredtem fel a pad alatt, arra hogy fázom. A gitárom ott hevert mellettem, gondolom gitározhattam. A srácok már elhúztak, elhúztam hát én is.
Aludtam egy nagyot, aztán megindultam, hátrahagyva kedves táborhelyemet, a kastély lábánál az Orion alatt. 
Aznap Puenta la reina-ba akartam eljutni, de  8 km-rel előtte, egy kövön ülő bácsi mutatott egy ingyenes zarándok szállást, s gondoltam akkor az épp jó lesz.
Ott találkoztam Heinz-al, a 30 éves alkesz álpappal. Misét tartott a zarándokoknak, aztán tányérozott. Én csak egyszer láttam ezt a mutatványát, de mondhatom igazán szánalmas volt, márcsak azért is mert Heinz picit lámpalázas volt ezért a mise bort meg meg húzva a szertartás elejére már dülöngélő részeg lett, amolyan hangosan beszélő, tárgy-leverős. Egy rózsaszín sálat terített a nyakába és németül beszélt. Az emberek mind egy szálig a konyhába menekültek már a mise első perceiben. Erre ő a maradék misebor elfogyasztása után az egyik asztalra fekve valami olyasmit nyöszörgött, hogy „mama umo” , aztán a többiek unszolására elaludt. Nagyon különös mise volt , még soha nem láttam annak előtt ilyet.
Szóval kettesben voltunk azon a helyen, és én még nem tudtam, milyen cifra gyerek is  ez a Heinz. Kicsit sokat beszélt, de nem volt gáz. Csináltam egy kis hagymás babot, azt benyomtuk és lefeküdtünk aludni. Fölöttünk valaki kb 3 órán át, ugyan azt a számot hallgatta egymás után. Feküdtünk a sötétben és röhögtünk mint az őrültek, minden alakalommal amikor újrakezdődött a szám, Heinz irgalmatlanul káromkodott én pedig könnyes szemmel a fulladás határára sodródtam. 
Másnap csak Puenta la Reina-ig mentem, mert csak 3 euró volt a szállás és nekem mosnom kellett. 
Az útról persze nem írok semmit, pedig az a lényeg.
Azért nehéz írni a gyaloglásról, mert, picit olyan mint egy álom, vagy egy meditáció, vagy mint amikor hosszútávot fut az ember. Igazából 4 fajta dolog történt a fejembe sétálás közben.
1.: A múlt eseményeinek felidézése, s eme események morális megítélése, illetőleg a levonható konklúziók levonása. Valamint a morálisan negatívnak ítélt események, több különböző szemszögből való megvizsgálás általi megértése, megbocsátása, a benn maradt harag feloldása,(röviden emésztés).
2.: A jelen átélése. Hallgatni a madarakat, nézni az eget, a tájat, a fákat, benne lenni a mostban. Gyakran képzeltem el a tájat felülről, magamat is egy apró mozgó részleteként szemlélve. Vagy tudatosítani hogy mi minden történik épp.
3.: A jövő tervezgetése. Esetenként jövőbeli események elképzelése, lejátszása fejben
4.: Alkotó tevékenység. Poézis, versfaragás, vagy előre szerkesztettem a gitárom és menet közbe muzikáltam.
Ezekből persze a 1. és a 3. arra jó hogy a 2. és a 4. zavartalanul mehessen végbe. Elvégre akkor jó a most, ha békében vagyunk a múltunkkal és a jövőnkkel.
Mindenesetre Puenta la Reina-ba belefutottam egy nagyobb létszámú zarándok csapatba (kb 15 fő) . 
Volt egy német tetőfedő srác, aki a régi hagyományokhoz híven, 3 évre elment otthonról (akkor tartott 2 évnél) vándorolni, más országba munkát vállalni. Ráadásúl 3 évig viselnie kellett a tradicionális német ács ruhát, amihez egy cilinder is tartozott, úgyhogy kicsit mutatványos jelleget öltött a papi. Másnap Estella felé borozgatva beszélgettünk picit, egész jófejnek tűnt. Aztán volt még két olasz gyerek egy egészen pici kutya társoságában. Ők nagyon barátságosak voltak, bár sokat nem beszéltünk, mindenesetre egyszer csak a kezembe nyomott egy jókora rönk csokit.  Meg volt még csomó más, még arra emlékszem, hogy arról magyarázott az egyik idősebb német nő, hogy neki csak most kezdődik az élete.
A következő nap Estelláig mentem. Igen jó hangulatban érkeztem a településre. Egyből lementem a folyópartra és ott ülve fürdőztem a létezés mámorába. 
A következő napok kezdenek összemosódni, arra még emlékszem, hogy Los Arcos elött volt egy kút amiből bor folyt. 
Viszonylag szigorú napirendben meneteltem. Reggel korán kelés, reggeli torna, reggeli, sátorbontás miegymás, séta (kb 6 km), pihi, séta, pihi ( bambulászás, irogatás, olvasgatás, gitározás, esetenként pici csevely valami zarándok társsal) séta, ebéd, séta, megérkezés, sátor állítás, vacsi, estitorna, fogmosás, Rózsa neve, szundi bundi. Azért is folynak össze a napok, mert olyan mintha séta közben mindig ugyan abban a pillanatban lettem volna, abba a pillanatba, ami az egyetlen. Minden nap szépen felkeltem, összekészülődtem, és beléptem ebbe a pillanatba.
Minden nap egy kalapács ütés volt a vésőre egy  farönkön, amiből formálódott valami szobor.
Egy konkrét életritmust folytattam, és ez az életritmus, egy ehhez tartozó életminőséget alakított ki bennem. Minden nap szinte végig, egy erős létélmény volt. Azt hiszem ez volt a lényege az egésznek. Úgy éreztem kommunikál velem a világ. Biztonságban éreztem magam, bármi is történt. 
Granon az utolsó falu a La Roja-n ( La Roja  Spanyol ország egy tartománya , az út Navarra, La Rioja, Castillia y Leon és Gallixia tartományokon haladt át). Granon előtt egy kis falu piacterén siestáztam épp, mikor összetalálkoztam Claussal, a barátnőjével illetőleg egy Koppenhaagaból jött protestáns teologus lánnyal. Claus egy életvidám 35 körüli, a barátnője meg egy szőke cicababa, aki mint mondottá kizárólag Claus miatt van az úton, egyébként unja, és már nagyon várja a végét, és ha sétálni akarna, akkor inkább Ausztráliába menne.
A teologus 24 éves volt, nagyon magas és nagyon vagány. Claus egyből behívott minket almaborozni, amely esemény kellemes atmoszférát teremtett a tűző napsütésben. Meg is egyeztünk, hogy Granonba folytatjuk a murit. 
A szállás egy templom toronyba volt, amit a pap maga épített a két kezével ( egy öreg hölgy állítása szerint).
Amint megérkeztem, egyből asztalhoz ültetett, mert épp kész volt az ebéd. Ez egyébként nehezen überelhető gesztus. Itt volt egyébként reggeli és vacsi is, természetesen ingyen. Vagyis az ajtóban állt egy kis pénzesládika ezzel a felirattal: Adj amennyit adni tudsz, vagy végy amennyire szükséged van. (Még az aranykorból maradhatott ott)
Itt volt a legjobb hangulat a zarándokok között. Volt egy helyi gitár is , úgyhogy az enyémmel együtt kettővel játszottunk vacsi előtt és után. Egy általános iskolai tanító néni ritmusozott és énekelt, én meg szólóztam ( Miguel nyomdokaiba lépve). Aztán jött egy olasz gyerkőc, aki szintén beszállt a muriba, majd egy zöld lámpával világította a bokáját, hogy csökkentse ezáltal annak fájdalmát. Színterápia, azt mondta. Még nem láttam ilyet előtte soha.
Állítása szerint nagyon hatásos. 
Este az Istentisztelet után, húsvét közeledtéből kifolyólag, kis körmenetet tartottak a faluba, amin mi is részt vettünk, sőt, én is vittem a vállamon egy ideig a fa-Krisztust. Nagyon megható volt. Szép kis nap volt, jól aludtam.
A protestáns pipivel, még másnap találkoztam az úton. Picit együtt mentünk, dumáztunk erről arról, kiderült, hogy 13 éves kora óta egyedül él. Azt mondta náluk ez a szokás. (hiszi a piszi)
Aztán eleredt az eső, ezért egy félkész házba húzódtunk, ahol is tekertem egy cigit, felhasználva utolsó tartalékaimat. A leányzó pedig elég protestáns volt ahhoz hogy velem tartson. Valahogy szóba került a Beatles zenekar ami kapcsán kiderült, hogy a kedvenc száma tölük a Here comes the sun. Az volt a nagy vicc, hogy épp a kabát zsebembe volt a diktafonom, benne egy Beatles kazetta, pontosan az említett számhoz állítva. Így 3 másodperc alatt fel is csendítettem. Volt nagy csodálkozás, főleg hogy a szám felénél hirtelen szétoszlottak a fellegek, elállt az eső és kisütött a nap. Percekig sírva fetrengtünk a röhögéstől.
Aztán megöleltük egymást és folytattuk a magunk útját. Akkor láttam utoljára. 
2-3 Nap múlva Burgosba értem épp a Húsvéti misére. A jelzések egyenest a Katedrálishoz vezettek így mondhatni elég ünnepélyesre sikeredett a bevonulásom, amelyet egy kisebb eső is fűszerezett. Akkoriban szinte minden nap minimum egy órát templomban töltöttem, így ez a déli mise teljesen megszokott volt, egyébként nagyon jó kis mise volt. Mire vége lett elállt az eső is, így egyből nekiláttam a muzikának, és láss csodát a végére 40 eurót dobtak a emberilények, úgyhogy másnap mentem is tovább. Azt azért még hozzáfűzném, hogy ez a burgosi katedrális nem egyszerű építmény. Valami furmányos jelképrendszere van, ez nagyon intenzíven érezhető volt. Persze lehet hogy csak a Rózsa neve ment az agyamra, mindenesetre tátott szájjal néztem minden kis porcikáját körbe körbe, őrületbe kergető precizitással volt kimunkálva minden egyes négyzet centiméter. Nem erősségem az épület szerkezet szavak általi leírása, úgyhogy azt javallom mindenki nézze meg maga, de számomra kétségtelen, hogy valami titkos jelrendszer van belekódolva. Volt elég időm nézegetni mondjukrá, mert az esti zenélésből a szállás felé baktatva, természetesen eltévedtem, és az útbaigazító srác által bekínált huánnától, oly jó kedvem támadt, hogy nagy e-mail írásba fogtam a szálláson, amihez egy kávét gondoltam megiszok, de az ahhoz dukáló cigaretta végett a  verandára mentem, a kizárólag belülről nyitható bejárati ajtót meg okosan becsuktam. Nem akartam nagy dörömbölést csapni, elvégre 30 megfáradt zarándok pihent odabent. Kis kávémat kortyolgatva visszamentem hát az óvárosba, azt bámultam a Katedrálist. Aztán hogy ne unatkozzak picit kukáztam (2 féldoboz cigi, csokis keksz, kenyér, chips minden mennyiségben.) Végül visszatértem a szállásra és a szamarak nyereg pokrócába burkolózva gubbasztottam az első csoszogásig. A nyereg pokrócok Peterhez tartoztak. Újra találkoztam azzal a fószerrel, aki a családjával zarándokol, és szamarak viszik a cuccot. Ő is ott szállt meg. Nagyon jó kis szállás volt, mindössze 3 euróért, ingyen Internet, meg 30 centimós kv- autómata. Reggel amikor a városba érkeztem még nem hittem hogy szálláson fogok aludni, lévén hogy mindössze 5 euróm volt, de aztán mint már említettem, máshogy fonták a mojrák, (bár a szálláson alvás tényleg nem jött össze). 
Egy óra alvás után feltankoltam egy heti élelmet és már indultam is. 3 madár társúl szegődött és 2 napig jöttek velem. Picit meseszerű volt az egész.Végtelen horizontú pusztaságokon vezetett az út, és nagyon jól jött hozzá a madárcsics. Sajna aztán a madarakat leváltotta kb 30 apró légy. Akik folyton a szememből akartak inni, aminek következtében fertelmes halálukat lelték. Ez eleinte rettenetesen idegőrlő volt, de aztán szépen hozzászoktam, meg aztán szerencsére, ők is csak két napig kísértek. A napirend változatlan maradt. 
Közben elérkeztem utam közepére, legalábbis akkor azt hittem az a közepe. Vettem is egy üveg borocskát, és mivel egyik szálláson sem engedtek főzni, egy elhagyott vöröskereszt udvarában raktam tüzet, és ott ejtettem szerét ünnepi ebédemnek. 
A néhány sikertelen, főzés miatti bekéredzkedés alkalmával egy igen érdekes következtetésre jutottam. Általában egy zarándok szálláson minden érkezőt széles mosollyal, barátságos gesztussal fogadnak, ám némely helyen (ezek a ritkábbak egyébként hál Istennek) amint kiderül, hogy pénz szűkébe van az ember, ez a barátságosság hirtelen szerte oszlik. Úgy gondolom, hogy akár csak annál a bizonyos szín kitalálós játéknál (ahol az egyik játékos, 4 műanyag pöcköt, egy fal mögé rak, és a másik társa vele szemben, 6 különböző színű pöcök kupacból válogatva megpróbálja rekonstruálni az előző által felállított konfigurációt, azzal a segítséggel, hogy ha valamelyik színt eltalálja, akkor azt a rakó fél egy fekete, ha még a megfelelő helyen is van, akkor fehér jelzéssel tudatja vele) nos előfordul, hogy egy bizonyos szín lecserélésekor eltűnik egy értékelő fehér tüske is, akkor méltán gondolhatunk arra hogy, az értékelő fehér tüske épp azt a színt értékelte aminek lecserélése, az eltűnését eredményezte. És ezzel analóg méltán gondolhatok arra, hogy azokon a bizonyos helyeken a széles mosoly és a barátságos gesztus is a pénznek szólt, ha azok rögtön elillantak, mikor kiderült, hogy nincs pénz. Így neveztem el aztán ezeket pénzre mosolygósoknak. Az a gáz hogy ilyenből találkoztam, pappal is apácával is. Mégis csak groteszk, hogy valaki Jézushoz imádkozik Matutinum, Laudes, Prima, Tercina, Szexta, Nona, Vesperás és Kompletórium alatt, aztán szabadidejében meg a pénzre mosolyog. Akadtak azért bőven ellen példák, tisztaszívű, tisztatekintetű emberek. Főleg a hegyekben. Ott akkor kezdtek igazán mosolyogni, amikor kiderült, hogy nincs pénz.
Burgostól- Leonig  elég sokat esett, így volt szerencsém szemügyre venni a pocsolyák aljáról felkavarodó por festette színielőadásokat.
A képek amiket Asztrofizika előadáson láttam a galaxisokról, valamint amit elképzelek lelkem mélyén mozgolódó formákról, az mind kísértetiesen hasonló ahhoz, amit a felkavart por csinál a pocsolyákban.
Ekkortájt morfondíroztam azon is, hogyha a világmindenség tömegközéppontja egyhelyben van, akkor pusztán a kisujjam megmozdítása is, egy másik testet, valahol az univerzumban, egy azzal ellentétes irányú mozgásra késztet (vagy fordítva). Minden esetre ez azt jelentené, hogy az egész nyüzsgő univerzum teljes szinkronban mozog. Ez még meglepőbb, ha belegondolunk, mennyi szabadsági fokkal rendelkezik egy viszonylag egyszerű létforma is. 
( Hogy a tömegközéppont egyhelyben marad, tehát külső erő nem hat a rendszerre, egyébként logikusnak hangzik, mert ha egyszer a világ mindenségről beszélünk akkor az a külső erő is a része neki azaz nem is külső erő, tehát így ilyen formán feltételezhetjük hogy a tömeg középpont egyhelyben áll)
Aztán arra gondoltam talán ez a karma. Addig kell teljesíteni a létben, amíg zéró lesz a tömegközéppontra vonatkoztatott összelmozdulásunk. Ez a tömeg középpont természetesen nem pusztán ezen az anyagi síkon értelmezhető. Mindenesetre azok az állatok akik a szülőhelyükre térnek vissza meghalni, hellyel-közzel teljesítik ezt a követelményt.
Hát szóval ilyesmi morfondírozások közepette trappoltam Leon felé. Minden nap egy kis élet volt. Nem nagyon beszéltem senkivel, főleg figyeltem, igyekeztem minél nyíltabb lenni, hogy minél több energia suhanjon át rajtam, s miközben átsuhan, muzsikáljon, mint furulyában a levegő. 
Leonba egy borongós délután érkeztem.
Nagyon furcsa volt megint egy nagyvárosba lenni. Az emberek persze néztek, és én is néztem, milyen különös, hogy tényleg itt élnek az emberek bebetonozva az óriásplakátok közé. Ez mindig, újra és újra elfog ez az érzés, mikor hosszabb időt töltök a természetben, majd egy nagyvárosba csöppenek. Az egész egy katasztrofális félreértésnek tűnik. A kezdetek kezdetén biztos nem ez volt a cél, csak hát így alakult. Kis megalkuvás, kis önzőség, kis lustaság mindenki csak egy kicsit és az áldásból ítélet lesz. Persze meglehet szokni mindent, aztán már eszünkbe se jut, hogy lehetne máshogy. Különben is, az a máshogy olyan fárasztó lenne.
Elég fáradt voltam, úgyhogy vettem egy üveg jófajta bort, meg némi élelmet. Pont annyi pénzem maradt, hogy ne kelljen üres tok előtt kezdenem a muzikát. 
Találtam az óvárosban egy nagyon jó lelkületű utcácskát, ami épp a katedrálishoz vezetett.
Kétszer játszottam a repertoárt, és amikor végeztem, és épp raktam el a gitárt, akkor esett az első csepp eső a fejemre. Két perc múlva hatalmas zivatar mosta  tisztára az utcát, piszoktól és emberektől, hogy szép üres lett, csak kis patakok csörgedeztek rajta, az emberek meg mind egy beálló vagy retesz alá húzódtak. ( én nagyon szeretem az ilyen helyzeteket, kiskoromba ilyenkor arra vágytam, hogy ne is múljon soha el az eső vagy az áramszünet, vagy ami épp volt). Épp egy boltíves oszlopcsarnok alatt borozgattam a többi turista között, amikor összetalálkoztam egy Német zarándokkal akivel Puenta le Reina-ba ismerkedtem meg , felhólyagosodott a lába és meg kellett műteni, még mindig picit sántított,   ő mondta, hogy van egy ingyen szállás a városba, úgyhogy oda mentünk.
Ezen a szálláson már kb 50-en voltunk, így kb senkire sem emlékszem, egy fickó amcsi bort kínálgatott mindenkinek, aztán hosszasan magyarázta egy amerikai házaspárnak, hogy az a szöllő amiből ez a finom bor készült az itt Spanyolba őshonos, és hogy innen vitték a tőkéket a óceánon túlra. Bájos beszélgetés volt, most nincs kedvem részletezni miért. Este mindannyian istentiszteletre mentünk egy apáca zárdába. Ez volt az utolsó nagyváros Santiago előtt, úgyhogy maradtam mégegy napot utcazenélni. A második nap már nem volt olyan égbekiáltóan csodálatos, mondjuk tompítottam is magam ahogy tudtam. Mindenesetre utcazenész pályafutásom legjövedelmezőbb napja volt 50 euróval. Három rendőr is megkísérelt elküldeni, de pechjükre túl jószívűek voltak, és így mind a három tovább engedett játszani. 
Alapos, vagy inkább úgy mondom idióta bevásárlás után, mázsás cókmókommal tovább vonszoltam magam az úton. Az első három nap ismét irtózatosan keményre sikeredett, a megnövekedett teher miatt, viszont nem függtem semmitől.
Séta közben a program nem változott. A leoni hedont hamar kiizzadtam, és újra visszazökkentem a régi kerékvágásba. (halál újraszületés halál újraszületés régi körjátékának egy újjabb fordulója)
Hamarost egy hegységhez érkeztem, és kb. egy hétig tartott keresztülvágnom rajta.
Ez volt az egyik legszebb része az útnak. Kénytelen voltam sűrű pihenőkkel tarkítani zarándoklatomat, mert folyamatosan olyan tájak kerültek a szemek elé, ahol akár az egész életemet is szívesen leélném, a hegyi források pedig konkrétan mámorítóan üdítőek voltak. 
A hegyekben igazán csodálatos emberek laknak. ( ez alatt nem a privát szállók tulajdonosait értem. Pl. Cacabellosban (ezt a nevet nehéz elfelejteni), volt egy fickó, aki az ajtajában teát szürcsölt békésen, majd mikor meglátott, barátságosan bíztatott, tartsak vele. Picit elbeszélgettünk, kiderült, hogy minden kaját maga termel. Éppen gesztenyés csokoládét kotyvasztott. De a kenyere se volt kutya. A bora pedig……. , abból kénytelen voltam venni egy palackkal. Igazából úgy zajlott, hogy nem akarta ő eladni, mondta, hogy ad ő szívesen pénz nélkűl, ahány pohárral akarok, de hát a nagy diskurzusba, csak kinyílott a második üveg is, aztán amikor látta hogy az adományos ládába dobok némi aprót akkor adott még egy palackkal. Igazán sajnálom, de olyan finom volt hogy talán dürhőség, de elfogattam. Hát így aztán dudorászva, fityerészve, rihegve, röhögve, szikrázó hangulatban estére felértem egy hegycsúcsra, aholis rátaláltam Granon után a második legcsudálatosabb zarándok szállásra. Öten vezették. Tíz egy-magnitudós szemgolyó. Azt terveztem, hogy egy kis elhagyott kőkunyhóba költözök, mert ott volt épp egy kihalt falu, de olyan kedvesen invitáltak, hogy hagytam a kunyhót az éjszakai dérnek. Épp az ajtóba állt az egyik aranyszemű, amikor érkeztem, és nagy mosolyogva üdvözölt és invitált befelé, majd mikor kérdeztem hogy mennyibe kerül a szállás, mint egy megelégelve a helyzetet, mint aki ilyen badarságot még életébe nem hallott, gyorsan leszteppelt a lépcsőn lekapta a hátamról a táskát és már vitte is föl a szállásra, közben pedig vigyorogva nagy gesztusokkal nyomta a szöveget mintha a levegőt a fülén venné. Mind ezt annyira barátságosan és szeretetteljesen, hogy azért nóbel díj járna. Az a fajta béke áradt ezekből az emberekből aminek a hatására egyszerűen kitör belőlem a nevetés, mer olyan jó. Mondták hogy van tíz percem a mosakodással aztán kész a vacsi. Nagy sürgés forgás, mókázás, kacagás volt a konyhába. 5 ilyen fülig vigyor életvidám embert még soha életemben nem láttam. Olyanok voltak mint valami mese figurák. Rajtam kívűl még egy francia házaspár volt náluk. Vacsi után Isten tiszteletet adtak, ami négy dal énekléséből, meg a szokásos zarándok áldásból állt. Aztán még kis borozgatás mellett beszélgettünk a szokásos világmegváltó témákról, mint világ lélek, egységes emberiség, lustaság, akaraterő, a gondolat teremtő ereje stb. Picit gitároztam is nekik. (Többek között a Szimfónia 2-t, amit aznap délelőtt játszottam először, mikor egy 4 négyzetméter területű, buszmegálló szerű tákolmány mellett elhaladva épp eleredt az eső, így apró szünetet tartottam.)
Úgy éreztem, áldás van a téridő ezen  szegletén. Olyan sürű volt a derű a levegőben, hogy szinte kicsapódott köré a pára.
2-3 nap múlva elhagytam az utolsó csúcsot is, és ereszkedni kezdett az út.
Furcsa most erről írni, de a látvány, a friss levegő, a madárcsics, a szellő, a ég, a lefelé blattyogás tempója, olyan mámorba ringatott hogy inkább most le se írom mer izé….
Minden esetre az egyik nap pl. Naplemente előtt egy órával ütöttem tábort, egy patak parton, vettem egy üveg bort is, de 2 kortynál nem ittam többet belőle, mert nem akartam, hogy bármilyen irányba is változzon az az állapot, csak néztem hogyan változnak a színek, aztán lement a nap én meg csillagvizsgálódtam, aznap egyébként elhagytam a sapkám, úgyhogy tovább szenesedett a fülem széle.
Másnap ismét egy borvidékre érkeztem, konkrétan a szöllő földeken ment át a zarándokút, s így mivel az út szélén kilométerenként bodegák álltak, ahol 50 centimóért mérték literjét az őrületbekergetően finom bornak, mit volt mit tenni, Dyonüsos-nak hódolva bandikultam 2 napig. 3. nap egy kútnál összetalálkoztam egy Marokkoi sráccal (Hansa-nak hívták), Két perc múlva, már egy hatalmas cigarettát fabrikálva magyarázta, hogyan ütik a tengerparton a bátyjával a kendert, hogy aztán valami alumínium tálba, szorosan legumizva, hasis olajat nyerjenek. Hansa-val igaz barátságot kötöttünk. 5 napig mentünk együtt. Én főztem rá, ő pedig, hát igen folyamatosan tekert, már volt hogy menekültem tőle. 19 éves volt. Tangerba született, (Szívemhez közel álló, az ott élő gyerekeknek széles intervallumban lehetőséget kínáló kikötő város - két évvel azelőtt ott rabolták el összegityózgatott pénzem felét, ezzel lerövidítve marokkoi kalandozásomat). 13 éves korában szökött át Spanyolba. Eleinte kocsikat lopott, mostanába koldul, de azt mondta, ha sokáig nem adnak neki, akkor lop egy két retikült. 
Esküszöm, próbáltam pedzegetni neki, hogy hát az lehet nem a legkedvesebb eljárás, de úgy éljek, nem értette mit beszélek. Számára ez olyan volt mint az egyszer egy. Neki nincs pénze, turistának van sok, akkor mi a baj?
Beszéltem neki lelkiismeretről, meg következmények láncolatáról, gyümölcsöt termő fákról, de az volt az érzésem, hogy ő néz engem együgyűnek, hogy ilyen egyszerű dolgot nem értek.
Sokat zenéltünk együtt. Tanított egy pengetési stílust, én meg mutattam neki néhány akkordot.
Ő főleg dobolt és énekelt. Szóval jól megvoltunk, de aztán kezdett leépíteni a thc kúra, úgyhogy érzékenybúcsú után megpattantam. 5 napom volt még Santiagóig. Gondoltam addig kikeveredek szépen a szamszarából, hogy tisztán érjek Santiagóba. De hát akkor meg összetalálkoztam egy német lánnyal, akibe, hát minden igyekezetem ellenére beleszerelmesedtem. Együtt sétáltunk egy ideig, aztán véletlenül mindig egy helyen szálltunk meg. Az utolsó 150km-en (Gallíciában), minden zarándok szállás ingyenes.
Furcsa lány volt különben, picit kövér, közgázos, diplomata akart lenni, esténként  imádkozott, mindig éttermekbe kajált (amíg meg nem kóstolta a főztöm), és tuc-tuc zenére eakuláló hölgyeket hallgatott a walkmanján elalvás elött. Az egyik este, hozott nekem vacsorát, esett az eső is, meg az az egész nap tiszta romantikus volt, és akkor ott jött egy pillanat, amikor egymás szemébe néztünk és huss lezajlott a mi 50 éves házasságunk.
Nagyon jó volt.
Az nap este kaptam még egy szendvicset, egy töritanártól. Az nagyon súlyos csávó volt. Napi max 6 km-t ment, nem volt egyáltalában semmi cucca ( bankkártyás fickó), picit túlsúlyos és zseniális agyműködésű. Ahogy megérkeztem a szállásra, még le se tettem a táskám, de már azon kaptam magam, hogy az emberi gyarlóságnak a történelmen való végig vonulásáról beszélünk. Aztán persze előjöttek aterroristák, az olaj ügy, a túlnépesedés, fenntartható fejlődés, összesküvés elméletek, hatalom kontra Jézusi hitvallás, Kommunizmus kontra kapitalizmus, és akkor hangzott el számomra egy tétel mondat, hogy a kommunizmus eszmeisége arra alapszik, hogy az emberek a közösség érdekeit nézik az egyéni helyett, de ez a rendszer már az elején befuccsolt, mert hibás volt az alapfeltevés. Mert az emberek gyarlók: önzőek, kicsinyesek, és lusták, de legfőképpen, nem érdekli őket a közös ügy. És pont ez az amire a kapitalizmus épít, Ezért működik sokkal jobban, mint a kommunizmus. Egyszerűen a kapitalizmusnak van bázisa, és hiába nevezzük akárhogy is egy rendszert, ha a bázisa kapitalista beállítottságú, akkor ott mindig kapitalizmus lesz. Jelenleg Európában a kapitalizmusnak van bázisa”
És ez csőd.
Az embereknek egyesével, magukból kiindulva, belülről kell megváltozni, ahhoz hogy bármi változás jöjjön létre. Felülről egy új társadalmi rend bevezetése, nem változtat meg semmit csak néhány feliratot.
Egy olyan megváltóra van szüksége a Földnek, aki belülről érkezik. 
Azzal hogy szó szerint értelmezik a bibliát, és Istent, meg Jézust, személyes rajtunk kívülálló lénynek képzelik, pont a kulcsot veszítik el. A megváltás nem kintről, hanem bentről indul. 
Bizonyos helyzetnek, konstellációnak, létre kell jönni az emberben, ahhoz hogy megindulhasson valamiféle, megváltódós folyamat. Ezeket a helyzeteket, konstellációkat, nyilván a külső hatások alakítják, a külső hatásokat pedig az életrendünk.
Mindannyian sorstársak vagyunk, és saját gyarlóságunk elől, csak együtt, egymásból erőt merítve, tudunk megmenekülni. ( Egyszerre hagyva fel káros beidegződéseinkkel)  
Na picit elkalandoztam.
Lényeg hogy egyszer csak beállított egy kisgyerek, hogy neki is mutassa meg a trükköt (Én se értettem miről van szó). Aztán kiderült, hogy a történelem tanár úr másodállásban bűvész. És ott helyben, feltápászkodott az ágyáról és egy félórás bemutatót tartott.
De nem ám valami gagyeszt. Volt ott pénz átváltás, egér elő varázslás, cigi trükk, meg innen onnan érme előhúzás. Másnap reggel megadta az e-mail címét és elillant. Azt írta a neve mellé, hogy „ aki nem hisz az összeesküvés elméletekben”. Ja valószínűleg igaza van, és nincs is semmiféle összeesküvés. Összebeszélés nélkül is sikerül mindenkinek, egyszerre elég gyarlónak lenni, hogy ez a bűbájos civilizáció kerekedjen ki belőle. 
Mindenesetre megindultam az utolsó előtti sétára. Már nem is nagyon emlékszem mi történt. Picit esett az eső. Találkoztam egy svéd származású nővel, aki tudott valamennyit magyarul. A barátnőivel indult, de 4 nap után nem bírtak alkalmazkodni egymáshoz, így külön váltak. Szép sztori nem?
Arra emlékszem, hogy viszonylag későn, és elég fáradtan értem a szálláshelyre, ahol találkoztam a kedves német lánnyal, és tudakolta egyből, mi lesz a vacsora. 
Az volt a gáz hogy semmi értelmes alapanyag nem volt nálam és pénz is csak 1-2 euró az is egy két vagy öt centimós formátumba,( ami még utcazenélésből maradt). Azért csak bíztattam, hogy majd meglátja. Hála Istennek a helyi boltokba találtam akciós babot, meg paradicsom szószt. Vettem még egy kis csomag tésztát meg pár tojást, rizsem meg még volt, Úgyhogy ez lett a vacsora. De valahogy kibaszott finom lett. Ízlett neki is, meg az épp konyhába sertepertélő holland nőnek is, aki maga zongorista volt és a pici baba gyerekével, meg a férjével jött. Ja és nagyon jó fej volt. Most nem azért hogy zsírozzam a kaját, de a holland nőci repetát is kért. Mindenesetre azt mondta, hogy inkább eztán zongora tanárnő lesz, mert hogy egy fellépésre fél évet kell gyakorolni, aztán meg 5 kilót fogy egy koncerten a stressztől, ez asszongya nem neki való. Vacsi után valahogy az ördög bújt belém, egy üveg bort mindenképp inni akartam. Úgyhogy hagytam a női nemet a konyhába, és összeszedtem az összes aprómat, de azok már tényleg csak centimósok voltak, lényeg hogy kijött belőle egy egész fini száraz veres, meg két tojás reggelire. Elvonultam hát a közeli patakhoz, azt ott irogattam, cigizgettem, meg persze ittam a bort.
Mire visszaértem, a többiek már elaludtak, vagy épp készültek elaludni. Nekem pedig valami egész más hangulatom volt. Úgyhogy elkezdtem internetezni, közben egészen csend lett a szállón. Aztán egyszer csak megjelent a német lány. Azt mondta, hogy majd ő is akar internetezni. Picit furcsa volt, de akkor épp tele voltam világrengető érzelmekkel, és gondolatokkal, egy nagyon hosszú kör e-mailt írtam a barátaimnak, a Napfényzabálókról, akik összegyűjtenek más olyan napfényzabálókat, akik összegyűjtik a napfényt mielött felzabálnák, és aztán ezeket ( akik összegyűjtik a napfényt) zabálják meg. Ez a jelenség pl olyan irányt szabhat az evolúciónak, hogy senki nem fog napfényt gyűjteni, mer akkor őt biztosan valaki megzabálja, látva dús napfénytartalékait. Az egész iromány egyébként egy nagy meghívó akart lenni a Szentgyörgyhegyre, finom gyümölcsöket enni, meg bort inni, meg persze kultúráltan szórakozni.
Szóval ebben az állapotban a lány megjelenése pusztán csak azt a gondolatot indította el bennem, hogy be kéne fejeznem, vagy félbe kéne hagynom a levelet, és a nagy sietségbe kitöröltem az egészet. Pedig már legalább másfél órája írtam. Rövid időre neki döntöttem a fejem a falnak, aztán szóltam a leányzónak, hogy mehet. Ő meg mondta, hogy végülis nem olyan sürgős, fejezzem be nyugodtan. Mondtam neki, hogy befejeztem, aztán olvastam egy kis Rejtő Jenőt, miközben hallgattam a kintről beszűrődő klaviatúrakattogást. 
Utolsó nap is végig esett az eső természetesen, így szétázva, fáradtan, és minden della nélkül érkeztem Santiagóba. Egy szürke sötét városba. Ráadásul kiderült, hogy mindenhól fizetős a zarándok szállás. Elkúsztam a katedrálisig, ott találkoztam néhány frissen borotvált zarándokkal, akik nagy barátságosan fogadtak, mondták a szállás kitűnő, a mise is remek volt. Igyekeztem pozitívnak tünni. Mondák mennek vissza a szállásra, mer nagyon esik, hívtak hogy menjek, de mondtam én még sétálok picit.
Elmentem a Compostelláért (kis oklevél a sétáért), aztán beültem egy bolt eresze alá zenélni.
Nem a legvidámabb muzsika volt, de tudtam venni 2 napra kaját meg még egy sört is. 
Arra az elhatározásra jutottam, hogy azon nyomban elhagyom ezt a várost, és megindulok Finisterra felé. 
Viszonylag nehéz volt kikeveredni a városból, főleg hogy már teljesen sötét volt.
Valami autó út mellett aztán találtam egy (a viszonyokhoz képest) kellemes parkocskát, egy supermarket parkolója mellett. Már nagyon fáradt voltam, sátrat vertem, lehánytam a vizes cuccaimat, és a gondosan szárazon tartott pihe puha hálózsákomban hamarost álomba szenderültem a kopogó cseppek dallamára.
Elég jó hangulatban ébredtem, reggeli torna után arra gondoltam , hogy egyrészt a supermarketek parkolójában kiválóan lehet tarházni, másrészt meg ha már itt vagyok Santiagóhoz egy köpésre, akkor már megnézem azt a hírhedt 12-órás misét.
Összepakkeroltam, a cuccomat eldugtam egy bokor alatt, aztán szépen visszasétáltam a Katedrálishoz. Az  elejét lekéstem, de amit láttam, az elég jó volt. Beöltözött gyerkőcök énekeltek minden féle dalokat, a végén meg egy hatalmas ( 1,5 m magas, 1 m átmérőjű)  
Füstölőt, 8 db csuhás, egy csigán  felhúzott a templom toronyba, és végig lengették a templomhajó teljes hosszába. 
A templom után visszamentem az áruházhoz. Késő délutánig tarháztam, mikor is két rendőr érkezett, akik irgalmatlanul kedves hangvételben közölték, hogy sajnos az áruház tulajdonosa hívta ki őket, és ezért kénytelenek most itt kellemetlenkedni. Majd a kalandjaimról kérdeztek, nézegették a compostellámat, és persze szörnyülködtek a nagy csomagomon, illetőleg ők voltak az elsők és az utolsók, akik megdicsérték a spanyol tudásomat.
A kis megszakítás ellenére is elég szép summát adtak össze az emberek, úgyhogy vettem még pár napi élelmet, és újra gondtalanul megindultam, multifunkcionális csigaházammal. Még sötétedés előtt, felértem egy hegyre, ahonnan pont látszottak a Katedrális tornyai, meg a város egy része. Vacsi után még ücsörögtem ott egy ideig, aztán mikor véget ért a cigarettám esni kezdett az eső, úgyhogy az esti tornát már a sátorba végeztem.
Rettenetes szép négy nap következett. Irgalmatlan tájak. Az elején mint valami dzsungel, tiszta pára minden, felettem magasra nőtt eukaliptusz fák. Aztán a harmadik nap egy hegyre felérve megpillantottam az óceánt. A partjára csak másfél nap múlva értem, Finisterrába. A szállások az úton ingyenesek voltak, hála Istennek, mert végig esett az eső, és legalább reggel száraz cipőbe tudtam indítani. Ezen a szakaszon 5 furcsa emberrel haladtam együtt. Korán indúltak, így csak este találkoztam velük a szálláson amikor megérkeztem. Egyszer együtt vacsoráztunk, de nem voltak szimpatikusak. Szorongóak voltak, és nem őszinték. Pubertás lázadó koromba ilyennek képzeltem az arisztokráciát. Úgy tünt, a kényelem sötét börtönében élnek, szellemi lelki nincstelenként. Nem sokat törődtem velük. Finisterrában viszont díszes társaság gyűlt össze. Na de előtte még történt egy s más.
Már az óceán parton voltam, és egy boltocskában vett reggelimet majszoltam, uticélomtól kb 4 km-re, mikor kaptam a nővéremtől egy sms-t, melyben közölte, hogy Zoltán úrral össze fognak házasodni. No hát gondoltam itten már két ünnepelni való is van, vettem gyorsan egy Los Malinos-i száraz vereset, azt azzal megindultam a világító toronyhoz. Természetesen sikerült még utoljára picit eltévedni, úgyhogy egy kisebb fajta hegyet is végül meg kellet másznom, de végül csak megérkeztem. Délután 2-3 óra volt. Ott aztán kiültem egy kereszt mellé a Pireneusi félsziget végére, polifonomból szélárnyékot eszkábáltam, onnan skubáztam a horizontig nyúló Óceánt, hallgattam a hangokat, mindenféléket.  
És bőgtem.
Aztán még.
És még.

Nővérem házasodik, pedig nem rég még az oviba kísért, itt az Óceán, 
süvít a szél, ülök a szélén, máshol fűszálak nőnek, 900kmnyi szép, Keringőzünk a Nap körül, 
ugyanígy az elektronok az atommag körül, a könnyű felszáll- a nehéz lesüllyed, 
a Törvény törhetetlen, Az energia átsuhan, és ha jó ritmusban vagyunk nyitottak, akkor Istenien muzsikál, a Világ egy CSODA, a világ egy csodaszép


Végül aztán elkészítettem ünnepi szendvicsemet, és hozzáláttam a lakománnak, amit a jófajta száraz veres Los Malinos-ival öblítettem.
Azt hallottam, az a szokás, hogy valami ruhadarabot el kell égetni az embernek, ha megérkezik Finisterrába.
Nos én a karkötőmre gondoltam.  14 éves korom óta mindig volt a csuklómon valami karkötő. Az elsőt még Szilárd barátomtól kaptam, aztán mikor 4 év után foszladozni kezdett, akkor a Tomi adott egy másikat, és mindig mikor már vészesen rongyolódott az egyik akkor valaki aki fontos volt adott egy újat. Még öreg Josephtől is kaptam annak idején. Nem akarom túlspirázni, hogy mit jelentettek ezek a karkötők, mindenesetre, úgy éreztem itt az ideje hogy az utolsót ( azt egyébként a Hangyától kaptam, egy hajnali álmokfutáson, egy tutajon valahol Lengyel országba a Bug folyón) is levegyem, és eztán csupasz kézzel járjak.
Valami hollandus lány kért tüzet, ő a gatyáját égette el, vele égettem el én is a karkötőt.
Még egy ideig ücsörögtem ott, aztán megittam a maradék bort, és megindultam visszafelé.


Végkifejlet
Még ott a kereszt mellett találkoztam, egy 63 éves német fickóval, vele mentem vissza a zarándok helyre, ahol az az őrült volt a hospitaler (házigazdi), akivel még St Jean Pied de Portba találkoztam, az amelyik Svájcból indult. Mindenesetre csináltam, egy fini vacsit, aztán kimentünk a nagypapával borozni az óceánpartra. Azt mondta, úgy érzi elrontotta picit az életét, és most teszi jóvá. 5 éve utazgat, hátizsák sátor, és mindig gyalog. Hajnal felé tértünk vissza a szállásra, ahol még tartott a muráj, és én persze beleszerettem egy Brazil lányba, aki aztán másnap nem akart sakkozni velem, hanem indult haza. Így hát fájószívvel kezdtem nyújtogatni a hüvelyk ujjam, Barcelona felé. Az út kb 4 napig tartott, mindenesetre, mikor megérkeztem, egy városszéli dombocskára táboroztam fel. Teljes kilátás a városra, a kikötőre, és persze a tengerre. Ott laktam ahol a sirályok. 3 nap után elfogyott a pénzem, a gitáromat meg ellopták, vagy inkább elhagytam, mondjuk a kettő között. Egy étterem előtt hagytam amíg beugrottam wc-re. Még aznap reggel figyelmes lettem egy zacskóra, ami a nyilvános wc csapja alá volt dobva, és mivel még délután is ott volt, gondoltam megnézem mi a vétke, hogy ott hagyják heverni. Nos volt benne egy úszószemüveg, egy póló, 6 euró, 2 g hasis, 2 sőr, 3 halkonzerv és  egy kenyér.  Morfondíroztam egy ideig, aztán magamhoz vettem, és lementem a strandra. Másnap anyák napja volt, és egy óriási serpenyőben sütöttek tengeri herkentyűket rizzsel, de olyan nagy volt az a serpenyő, hogy daruval kellet megemelni. Aztán biciklistül megérkezett Endre úr (egykori óvódás társam). Egy ideig titánkodtunk, aztán 3 nap böjt után felfedeztük a barcelonai squattokat, meg picit beleszerelmesedtem egy performancer lányba. El is hívtam főzőcskézni, el is jött, de aztán nagy vízöntő vita alakult, kissé ellenszenves lett, például nehezményezte, hogy picit fonnyadt a brokkoli, amit az ételbe aprítottam, pedig nem volt vészes igazán, annak ellenére, hogy a kukába találtam. Estig dumcsiztunk, aztán hazament az utolsó busszal. Summa summárum, egész jól összebarátkoztunk. Azt mondta, hogy az elmúlt években, teljesen elbizonytalanodott mindenben, és rájött, hogy minden amit csinált, nem ér semmit, és hogy úgy érzi semmit se tud. Mindenesetre érdekes volt. 
Én még aztán kerítettem némi csokit, és véletlenül összetalálkoztam Jensszel ( két évvel azelőtt Granadába csöveztünk 2 hétig). Endre úrral még mulattunk párat, részvettünk egy házfoglalón, összeismerkedtünk egy hegedás gyerekkel, meditáltunk párat, nagyokat főztünk óriás panorámás hotelünk konyhájában, aztán kb 3 hét után megindultunk. Én haza felé, ő pedig a Caminora. Még az utolsó napi búcsú ünneplésben sikerült két csibésznek elorozni ama gitárt, amit egy héttel azelőtt szereztünk egy öreg bácsitól, némi készpénz, illetőleg ruhanemű, és talált rézszobrok fejében. Szóval megittuk reggeli búcsú sörünket, aztán asztala viszta amigó. 
Kegyetlen, és rettentő fárasztó volt a hazaút. Kétszer is leragadtam egy egész napra, lassan egy hete már kukából ettem, ráadásul sovány kukákból, szóval leépültem teljesen. Az emberek félni kezdtek tőlem, azt hittem ott rohadok meg, de végül túlestem a holtponton, elmúlt az éhség érzet, és a fáradtság. Hiperaktív lettem, csuda jókedvem lett, és folyamatosan rímekbe szedve énekeltem. Hamar meg is állt egy rozzant lada, benne egy komplett roma familiával. Elvinni sajna nem tudtak, de adtak egy napi élelmet, és kétheti reményt. Aztán még aznap egy Lengyel kamionos megígérte, hogy reggel ha addig nem találok senkit, akkor elvisz. Hát vártam vártam, reggel is lett, aztán mikor beindította motort, és én közelíteni kezdtem, akkor az ablakon kihajolva mondta, hogy nem arra megy. Picit rosszul érintett. Azt kívántam, hogy ihassak egy kv-t hozzá legyen egy cigi, és kerüljek haza 5 napon belül.
Az első ember adott egy kv-ra valót, aztán a talponállóba látva hogy kv-zok bekínáltak egy cigivel. De ahogy arrébb blattyogok, akkor veszem észre, hogy nincs tüzem. Az első szembe jövőtől kértem, aki azt mondta, hogy a kamionba hagyta, de menjek vele és akkor ad. Hát ahogy odaérünk nézem osztrák rendszám, tekintve, hogy akkor épp Miláno körül keringtem, egy elátkozott körgyűrűn, ez tökéletesen jó iránynak tűnt. Be is kérdeztem, és a bácsi meg rábolintott. Szóval 4 percel később, már úgy nézett ki minden kívánságom sínen van. A bácsi már 50 éve fuvarozott. Kiszámoltam hogy a megtett kilométerei alapján hányszor kerülhette volna meg a földet, és valami hihetetlen szám jött ki, de sajna már nem emlékszem. (jó sztori, nem?) Kitett aztán egy benzinkútnál, ahol az első ember felvett, aki viszont egy autópálya feljárónál tett ki. Ez eléggé lehangolt, úgy éreztem megint lekerültem a jó hullámokról. 
Leültem hát falatozni egyet, a romáktól kapott elemózsiából, aztán kaja után kértem egy cigit. Kb a felénél járhattam amikor egyszercsak elkanyarodott előttem egy magyar rendszámú kamion. Amint elért az agyamig az ingerület, az  egyből szükség állapotot rendelt, és úgy ahogy voltam félmeztelenül, egyik kezembe a Scientia sacra , a másikba cigi, rohanni kezdtem a kocsik közé hogy utol érjem a kamiont. Tudtam, ha elmegy a faszikám, akkor ezért az attrakcióért az autó pálya őrök elhajtanak, a párizsi üzembe sekrestyést dörzsölni. A kamion mellé érve felpattantam az elválasztó falra hogy egy szintbe kerüljek a pilóta fülkével, és az utolsó pillanatba, amikor már felbőgette a motort az induláshoz értem oda az ablakhoz. Ahogy a csövön kifért egy perc alatt lepergettem neki mi a helyzet és hogy könyörüljön rajtam. A fülkében egy 21 éves fiatal friss kamionsofőr ült. Az első kérdése az volt, hogy „hát te meg hogy a faszba kerülsz ide?”, aztán picit elgondolkodott, igazított valamit a váltón, és aztán biccentve azt mondta „na gyere”.
12 atombomba robbant fel bennem, sírás és röhögő görcs keverékében polkáztam vissza a cuccaimhoz, majd a cuccokkal vissza a pajtihoz. Az autó pálya őrök már készenlétben várták az események végét, de ezúttal megspóroltunk nekik egy kis munkát, mert a papi félre állt és, így gyalogos minőségem kamion utassá változott, úgyhogy nem kellet kiutasítaniuk a pályáról. 
Egészen Veszprémig vitt újdonsült cimborám. 2 napig tartott az út. Közben még megálltunk egy uccsót fürdeni a tengerbe, ahol gyűjtöttünk egy kis kagylót is ami remek vacsorául szolgált, némi rizzsel ,  egy vörös borral öblítve, amit még  pár nappal azelőtt kaptam, mikor stoppolni próbáltam valami út szélén.
Veszprémbe vonatra szálltam, ahonnan egyből ledobtak, de aztán másodjára, már simán ment a dolog és este nyolc körül befutottunk a Délibe. A vonat megállt, picit még ültem a folyosón, néztem a leszállókat, aztán én is lepattantam, és haza bkv-ztam.
Hát így esett az eset. És ez az „i”, eme események, testi, lelki, szellemi világban korbácsolt hullámai formázta tenger fenék, pillanatnyi helyzete. Vagyis ezek a homokdombok, amik most még éppen ebben a formájukban vannak, mielőtt még tovább nem engedem az eseményeket melyek hullámai újra át nem formázzák őket. Ezt a homokdombságot nevezem „i”-nek.