És akik előrevitték a tudományt?

És akik előrevitték a tudományt? Giordano Bruno – mint hallottuk – a Föld héroszainak tartja az ókor nagyjait; de hallgassuk meg Gilbertet is, akinek 1600-ban megjelent De magnete cím? munkájáról már volt szó:
A régi idők nagyjainak, a filozófa szülőinek mint Arisztotelész, Teophrasztus, Ptolemaeus, Hippocrates, Galenus, adassék meg örökre az illő tisztelet, mert tőlük szállt át a tudás mindazokra, akik utánuk jöttek: de a mi korunk annyi újat fedezett fel és tárt napvilágra, hogy ha ők most élnének, boldogan fogadnák el azokat.
Talán még meggyőzőbb Pascal érvelése, hogy nem elvetni, hanem éppen követni kell a régieket, de a szellemüket, amellyel az eredményüket szülték, és nem az eredményeiket magukat.
Okosabban bánjunk hitünkkel és kételyünkkel, szorítsuk józan korlátok közé az ókori szerzők tekintélyét. Minthogy józan eszünk diktálja a tekintélytiszleletet, a józan észnek kell korlátoznia is; és ne feledjük, hagy ha ők is ilyen óvatosak lettek volna, és ők se tettek volna semmit hozzá azokhoz az ismeretekhez, miket másoktól vettek át, ha az ő idejükben is ilyen nehezen fogadták volna be az újdonságokat, elestek volna az utókorral együtt találmányaik gyümölcsétől. És amint ők csak arra használták a régi ismereteket, hogy új ismereteket szerezhessenek, s ez a szerencsés merészségük nagy dolgok felé nyitott utat számukra, bánjunk mi is hasonlóképpen azokkal az ismeretekkel, amiket tőlük kapunk; kutatásunk eszközei Iegyenek és ne kutatásunk célja; igyekezzünk őket túlszárnyalni, ahogy ők is túlszárnyalták elődeiket. Mert milyen ostobaság, hogy mi makacsabbul ragaszkodunk az ókori szerzőkhóz, mint ők az elődeikhez, csalhatatlanoknak hisszük őket csak azért, mert ők nem hittek elődeik csalhatatlanságában.
Mit jelentett az arisztotelizmus kétezer éven át egy értelmiségi számára? Megtudhatjuk Galilei Dialogójából, ahol a buzgó hívő Simplicio így aggódik:
"Ki fogja vitáinkat eldönteni, ha Arisztotelészt elveszítjük. Mely más szerzőt kövessünk az iskolákban, akadémiákon és az egyetemeken? Mely filozófus írt olyannyira teljes természetfilozófiát, oly szépen elrendezve, hogy egyetlen következtetés sem maradt ki! Hagyjuk el azt a hajlékot, amelyben annyi utazó új erőre kapott? Romboljuk le azt a kikötőt... ahol annyi tudós talált kényelmes menedéket, ahol anélkül, hogy kitennék magukat az időjárás zordságának, megszerezhetik az univerzum teljes ismeretét néhány oldaI átlapozásával? Tegyük egyenlővé a föld színével azt az erődítményt, ahol biztonságban tudhatjuk magunkat minden ellenséges támadással szemben?"
Galilei így vigasztalja:
Nos, Simpliciónak nem kell egyelőre félni egy ilyen összeomlástól... Hiú dolog azt képzelni, hogy egy új filozófiát be lehet vezetni azzal, hogy ezt vagy azt a szerzőt megcáfoljuk. Először is az szükséges, hogy az emberi elme megújulását tanítsuk és képessé tegyük arra, hogy az igazságot a hamisságtól meg tudja különböztetni...
Valóban, 1650-ben még egy kicsit korai az arisztotelizmus teljes csődjéről beszélni, és így rekviemünk is kissé elsietett. Az egyes szaktudományok területén külön-külön a tudósok belátták, hogy a régiek elképzelései nem állják meg helyüket, legyen az a fizika, asztronómia, az emberi test felépítése vagy a vérkeringés. Új alapokat kell tehát keresni. Ugyanakkor ne csodálkozzunk azon, hogy az egyetemek – a szokásos szóhasználattal élve – az arisztotelizmus fellegvárai maradtak: ott ugyanis a természettudományok viszonylag sz?k helyet kaptak, a humaniórákban pedig – gondoljunk a retorikára, etikára, esztétikára – az arisztotelizmus csődje egyáltalán nem volt nyilvánvaló. Ezekben a témakörökben Arisztotelész m?vei igen sokszor kétnyelv? kiadásban még tankönyvként szerepeltek. Vagy gondoljunk a logikára, Arisztotelész Organonjára: Európa ezen tanulta meg a gondolkodás m?vészetét, az európai szellem legsajátosabb megnyilvánulását. Még ma is szívesen skandáljuk az érvényes szillogizmusokra vonatkozó memorizáló versikét. Kant erről a logikáról ezt mondja.
Hogy a logika már a legrégibb koroktól kezdve egy igazi tudomány biztos útján járt, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Arisztotelész óta egyetlen lépést sem kellett tennie – sem előre, sem hátra.
De térjünk vissza az 1650 körüli évekre. A világrendszerek körüli ideológiai harc elcsitulni látszott. Ennek egyik oka az volt, hogy mindkét fél – az egyház és a tudós társadalom – tanulni látszott a Galilei-esetből. A tudósok nem provokáltak, az egyház pedig úgy tett, mintha nem venné észre a tudósok ravaszkodásait, ahogy nézeteiket az egyház szamára szalonképessé igyekeznek tenni. Békés egymás mellett élés, enyhe gyanakvással mindkét fél részéről, néha termékeny együttm?ködés: a tudósok között sok az őszintén vallásos – mi más késztette volna Descartes-ot arra, hogy elzarándokoljon Lourdes-ba, hogy hálát adjon a Boldogságos Sz?zanyának, amiért megszabadította kételyeitől –, a papok, szerzetesek között pedig egyre több a tudós.
A világrendszerek körüli harc elcsendesedésének másik oka az volt, hogy az egyháznak az ideológiai harcot más irányba kellett megvívni: a nagy ellenség, a reformáció ellen. Ebhen a harcban a világrendszerek mivolta nem volt tét: a protestánsok, ha lehet, még bigottabban ragaszkodnak a bibliai felfogáshoz. Egy kulturális jélentőség? felismerés: az egyház rájött, hogy a reformáció elleni küzdelemben csak m?velt, tudományosan is képzett emberekkel szerezheti vissza az elvesztett hatalmat a lelkek fölött. A legfőbb eszköz egyébként bármely eredmény – legyen az ideológiai vagy gazdasági – elérésének alfája és ómegája a nevelés, az iskola. A jezsuiták vezetésével megalakultak a máig is m?ködő kiváló oktatási intézmények. A fiatal Descartes-tot is a jezsuiták nevelték. Még a tehetséggondozásra is figyeltek: a szigorú, fegyelmezett és fegyelmet követelő atyák az ifjú Descartes-nak megengedték, hogy akár délig is az ágyban maradhasson.
Ez idő tájt, 1635-ben alapította Pázmány Péter a Nagyszombati Egyetemet, az Eötvös Loránd Tudományegyetem elődjét. Pázmány kiváló képzettség? jezsuita volt, a grazi egyetemen is tanított. Természettudományos világnézete, úgy, ahogy a prédikációiban megjelent, teljesen ókori, klasszikus vagy kevésbé eufemisztikusan: elavult. Attit?dje azonban, a nyílt szív? és nyílt esz? rácsodálkozás a világra, igazi tudósi attit?d. Az alábbi idézeteket – ha másért nem, csodálatos nyelvezetéért érdemes elolvasnunk.
És egy szóval, nem úgy bánt mi velünk az Isten, mint az emberek az ő béreseikkel, kiknek csak temérdek és vastagító eledelt rendelnek, csemegére és nyalánkságra nem szoktatják őket: hanem szükségünk fölött is, az mi érzékenységünk gyönyörködtetésére is, sok szép dolgokat teremtett az mi urunk.
...Mivelhogy azért az Lactantius mondása szerint, az végre teremtette Isten az embert igyenes szép termettel, hogy az egeket szüntelenül szemlélje; és az Istennek az egekben tündöklő hatalmasságát s bölcsességét megesmérje: méltó, hogy mi is ezeknek szépségét figyelmesen megtekintsük.
Legelőször is azért, csudálatos az egeknek az ő nagy voltuk.
Egy másik helyről vett idézet:
...csudálták minden üdőbeli bölcsek, hogy az föld az világnak közepette fundamentum és támasztó oszlop nélkül felfüggesztetett. Mert az, mint Aristoteles írja, oktalan barom az, valaki nem csudálkozik, honnan légyen, hogy midőn az földbül egy marokkal felemelünk, mindjárt alárohan, az egész föld pedig mozdulatlanul áll egyhelyen minden stömpöly nélkül.
Az a két ember, aki tudatosan vállalta, hogy egész gondolkodásunkat új alapokra helyezi, tehát új filozáfiát ad, az angol Francis Bacon és a francia René Descartes. Descartes ezenkívül egyike volt azon tudósoknak, akik igen sok, konkrét eredménnyel gazdagították a tudományt, elsősorban a matematikát.
Bacon az angol empirista kutatási irány és az induktív módszer atyja, apostola, Descartes a deduktív módszer egyetlen üdvözítő voltának hirdetője. Kiindulópontjuk majdnem azonos: ahhoz, hogy helyesen tudjunk vizsgálódni, meg kell szabadulni minden eddigi hittől, előítélettől, elképzeléstől, tiszta lappal kell indulnunk. Azonban az a módszer, ahogy a tiszta laphoz eljutnak, és ahogy onnan továbbhaladnak, alapvetően különböző.
Bacon csodálatos életismerettel, éleslátással és írói adottságokkal megáldva először azokat a tényezőket veszi figyelembe, amelyek tisztánlátásunkat elhomályosítják. Ezeket hamis képzeteknek, bálványképeknek, idolumoknak nevezi: idola tribus, idola specus, idola fori, azaz a törzs, a barlang és a piac idolumai. De mindezeknél sokkal veszélyesebbek a színház idolumai, az idola teatri. Az előbbiek ugyanis rendre emberi mivoltunk, egyéni természetünk, illetve a mindennapi életünk, az emberekkel való kommunikálásunk következménye. Viszont ez utóbbiak, a színház idolumai azok a dogmák, tévtanok, amelyeket különbözö filozófiai rendszerek, elméletek megtanulásával, fáradságos munkával tettünk magunkévá. Ezektől tudunk a legnehezebben megszabadulni.
Bacon híres aforizmáiról, rövid, találó hasonlatairól. Egyik sokat idézett mondása: Natura enim nonnisi parendo vincitur: a természet csak úgy győzhető Ie, ha engedelmeskedünk neki.
Bacon alábecsülte az elmélet, a spekulatív megfontolások, a matematika szerepét. A törvényszer?ségek megkeresésére ezt a módszert ajánlja: gy?jtögessük a kísérlet és megfigyelés eredményeit, foglaljuk táblázatokba őket, írjuk fel a kísérő körülményeket és keressük a közös vonásokat. Ezek Bacon híres plusz-mínusz táblázatai.
Bacon úgy hitte, hogy egyik sokat idézett hasonlatának szellemében járt el. Ezen hasonlat szerint a tiszta empirikus tevékenység a hangya tevékenységéhez hasonlatos, amely rendezetlen halomba gy?jti a különböző tárgyakat; a tiszta elméleti tevékenység egy pók tevékenységéhez hasonlítható, amely önmagából szövi hálóját; az igazság elérése azonban csak olyan módszerrel lehetséges, amely a méh tevékenységével állítható analógiába: összegy?jti a különböző virágok nedveit és fel is dolgozza azokat.
Minden bizonnyal igaza van azonban annak a mai fizikusnak, aki azt állítja, hogy Bacon módszerét alkalmazva soha sem születhetett volna meg sem a relativitáselmélet, sem a kvantumelmélet.
Bacont minden addigi elméletben való kételkedése a természet konkrét tényeinek gy?jtögetésére sarkallta. Descartes, minthogy egészen más alkatú elmével rendelkezett, egészen más utat választott, hogy a biztos igazsághoz jusson. Mint már említettük, kora legjobb tudományos nevelését kapta a La Fl?ch-i jezsuita iskolában. Ott alakult ki benne az a meggyőződés, hogy mindaz, amit tanult, vitatható, semminek az igazsága nem látható be minden kétségen felül, egyetlen kivétellel, a geometria igazságainak kivételével. Meg is fogalmazta, hogy miért hisz a geometriai tételek igazságában: a geometria módszerében rejlik a biztos igazságok megtalálásának záloga. A geometria ugyanis olyan igazságokból indul ki, amelyek az elme számára világosak és tiszták. Ezek az axiómák. Majd ezután egy gondolatláncon keresztül, amelynek minden egyes lépése tisztán és világosan (clare et distincte) az előző lépés következménye, jut el a legbonyolultabb tételeihez is. Descartes előtt olyan természettudomány képe lebegett, amelynek minden állítása egy megkérdőjelezhetetlen igazságból kiinduló, világos, logikus lépésekből álló gondolatlánc egyik végső szemét alkotja. Descartes törekvése tehát arra irányult, hogy ezt a világosan és tisztán belátható kiinduló igazágot megtalálja. De hogyan találhatjuk meg ezt a biztos kiinduló igazságot?
Először is vessünk el minden eddigi véleményt, ne higgyünk el semmit, sem önmagunknak, sem másoknak, sem a régi könyveknek. Ne higgyünk az érzékeinknek sem. Azok megcsalhatnak bennünket. Ne higgyünk az észnek sem, hány hamis tételt és elméletet szült az már. Kételkedhetünk a külvilág valóságában is: hányszor álmodjuk magunkat meghatározott külső körülmények között, amelyek utólag mind csak illúziónak t?nnek. Most pedig idézünk:
És amikor én azt gondolom, hogy mindez hamis, szükségszer?, hogy én, aki mindezt gondolom, létezzek; és miután meggyőződtem, hogy ez az igazság, gondolkodom, tehát vagyok (cogito ergo sum), olyan szilárd és biztos, hogy még a szkeptikusok legextravagánsabb feltevései sem cáfolhatják meg, úgy vélem, hogy minden aggály nélkül elfogadhatom, mint a filozófia alapvető elvét, amelyet kerestem.